A napokban került a kezembe az egyik iskolai kirándulásunkat megörökítő újságcikk. Jó iskolába jártam, a nyári szünetben felkerekedtünk és a tanáraink valamint vállalkozó kedvű szülők vezetésével körbejártuk az országot. Kibéreltünk egy vasúti vagont, és a fejtámlákra fektetett deszkákkal és matracokkal hálókocsivá változtattuk. A vagont hozzákapcsolták egy személyvonathoz, és minden egyes résztáv megtétele után holtvágányra húzták. Meglátogattuk a helyi nevezetességeket, nem egyszer autóbuszra vagy hajóra szálltunk, majd tovább döcögtünk. Egy ilyen kirándulás során kerültem arra a szigetre, amelynek most a neve felől érdeklődöm.  

"Amint felfelé hajózunk, egyre inkább megváltozik a táj. A víz tükre forr, porzik, mintha valóban kazán tüze forralná. Kétoldalt sűrű erdővel borított magas hegyek állnak őrt. Egyirányú hajóközlekedés biztosítására a ki- és bejáratnál őrház van, amely a messziről jól látható, hatalmas piros-fehér gömbbel jelzi, hogy szabad-e az út a szorosban vagy sem. A hajó gépei dohogva falják a hullámokat, és viszik felfelé a táj szépségeit csodáló kirándulókat.  Az ég felé törő erdőségeknek ebben a világában pillantottuk meg a karcsú minaretet a szigeten.

Mintha hosszú tengeri hajózás után értünk volna szárazföldet. S méghozzá ismeretlen, egzotikus tájon, füge- és mandulafák között. Szőlőindák függönye borul az utca fölé, amelyről édes szőlőfürtök csüngnek, kínálják magukat az idegennek. Iskolások zsibongása veri fel a csendet. Mennyi egzotikum egy ilyen parányi területen! Mint más világ.

Az öreg gesztenyés lombjai alatti erődítmény maradványai állnak. Az oszmán birodalom sok hadiszerencséjének és balszerencséinek voltak tanúi ezek a mohos várfalak és a félelmetes kazamaták. Hányszor rengett végtelen ágyúzás, hányszor cserélt gazdát ez a tenyérnyi szárazföld?"